A 7 órás várakozás mirelitté fagyasztott a pekingi reptéren, így már szinte fel se tűnt, hogy a gép 40 percet késett az indulással.
Érdekes: A kínai gépeken is van légi marshall, eddig ezt nem tudtam. Emberünk bomberdzsekiben ült a leghátsó ülésen és komoran bámult maga elé. Igyekeztem nem gyanúsan viselkedni. 
A hátsó részen kaptam én is helyet, egy korosabb Los-Angelesi hölgy került mellém. Nevezzük Clare-nek. Ő újabb bizonyítéka annak, hogy a jóga/vega életmód és a sport milyen fitten tarthat: Clare ránézésre 54-nek tűnt, de valójában 77 éves volt. Thaiföldön él 30 éve és azóta ingázik Loszi és Puki között.
Lehet hogy vegának kéne lennem és ide kéne költöznöm?
Landolás után félórás sorban állás a becsekkolásért, majd telefonkártya és taxi keresése. A telefonkártya könnyen ment és drágának sem mondanám: 7 napra 5 GB internet csak 2400 Ft-nak megfelelő Bathba került. A mobilos srácok kedvesek voltak és szívélyesek, a kártya életre keltése viszont már macerásabb volt.
Taxi/transzfer: sohasem fogom megérteni hogy miért próbálják meg lehúzni az embert. Ez az első benyomás a turista számára az adott országról.És ők akarva-akaratlanul elcseszik. 
A diszpécser gyorsan kerített nekem járművet: 400 Baht az ára (3200 Ft). De nekem 150 Baht (1200 Ft) mondtak anno a szállodánál. No mindegy, lépjünk túl rajta: Már fáradt vagyok nagyon és nem akarok vitatkozni.
Viszont a sofőr szemlátomást nem tudja, hogy hova kell vinni. Ennek ellenére elindulunk. Az út kevesebb mint öt perc (és még én szidtam a magyar taxisokat az áraikkal). A sofőr élénken mutatja, hogy fizessek. Megkérem, hogy előbb adja oda a poggyászaimat és hagy nézzem meg, hogy a jó helyre jöttünk-e.
De, nem tudok kiszállni! Be vagyok zárva a kocsiba. Persze, sofőrünk segítőkész, mert Google-maps-en mutogatva bizonygatja, hogy jó helyen vagyunk (bár, később kiderül hogy nem). Utána telefonhívásokat bonyolít le. Ez ennyire bonyolult??
Elvesztem a türelmemet. Követelem hogy engedjen ki. Mosolyogva megtagadja. Előveszem a pénzt, kifizetem. Most már készségesebb. Kivesszük a csomagjaimat. Az ajtókat nyitva hagyom, el se köszönök. Nekiindulok a sötét utcának.
Megérkezik a fogadóbizottság is: megtalálnak a helyi kóbor kutyák. Úgy érzem, az estém teljes lett.
A telefonom mindjárt lemerül, de beütöm a naviba a hotel címét. A navi természetesen rossz irányba visz el és gyalogolok a bőröndökkel kb. egy km-t, ellenkező irányba.
Habár hajnali kettő van, szakad rólam a víz. Infarktus? Nem, csak a monszun.
Újabb kutyahorda próbálkozik be. Már a szememmel gyilkolok. Ők tudják.
Az út szélén egy helyi emberke épp a cigarettáját szívja egy közért mellett. Ő sem tud útbaigazítani, de jófej és a szállásadómat felhívja. Fáradt vagy ittas hang hallatszik a telefonban, akivel ötperces szócsata következik.
Ígéretet kapok hogy értem jönnek. Kérem, hogy mindenképpen autóval jöjjenek, mert nagy csomaggal vagyok. Megérkezik a felmentő sereg. Természetesen motorral, mi mással? Felmálházom magam: előre 7kg-os hátizsák kerül, a hátamra 22 kg-os bőrönd. Belekapaszkodom ötven kg-os, ősz megmentőm csontos vállaiba. Eszeveszett tempóban hasítjuk a  Phuket-i éjszakát. Pár perc alatt megérkezünk a jó címre. Halleluja, megmenekültem! ;)