A viszontagságos megérkezés után már könnyen ment az alvás Phuketben.
Reggel - de beszéljünk inkább délidőről - a közeli utcai árustól beszereztem némi banánchipset.
Délután értem jött a transzferbusz, benne a búvártúra tagjaival. Archana-t kivéve, aki Indiából jött, mindenki kínai volt. Az indiai lánnyal jót beszélgettünk az út során, de a többi embert sajnos nem tudtam jobban megismerni. Másfél órás szédítő tempójú út elteltével megérkeztünk Khao-Lakba, a búvárszafari kiindulópontjára. A regisztrálás után a felszereléseinkkel együtt elvittek minket a kikötőbe, ahonnan a Manta Queen 5 hajó fedélzetén folytattuk utunkat.
Az éjszakába nyúló hajóút csaknem 5 órán keresztül tartott a Similan szigetekre. Ez eléggé megviselt, mivel sohasem aludtam még hajón.
Másnap gyűrött fejjel kezdtünk neki a reggelinek. Ahogy a címből is kiolvasható, a mennyiséggel sohasem volt probléma. Persze, legtöbbször a minőséggel sem. Napi 5-6 étkezés, főként thai ételek, ázsiai gyümölcsök és desszertek. 
A csoportot 20 ember alkotta, ebből 14 kínai volt. A többiek: 1 indiai, 2 magyar, 1 litván, 1 német és 1 angol.
Bevallom, fura volt ez az élet: nem könnyű egy 26 méteres hajón élni öt napig ennyi emberrel. (a guide-okkal és a hajó személyzetével együtt ez a szám több, mint a másfélszeresére duzzadt). Ez nagyfokú tapintatot, toleranciát és alkalmazkodóképességet követel meg minden fél részéről.
A guide-ok szintén "nemzetközinek" voltak mondhatóak: a mi guide-unk magyar volt (Geri), de volt egy lengyel lány, egy spanyol lány, egy új zélandi fiatalember, és egy szicíliai származású srác is.
Geri volt a team-leader. Nagyon tapasztalt, energikus, gondos és segítőkész volt és persze még vicces is.    
A kapcsolatot a külvilággal a reptéren vett 7 napos internetes sim-kártya oldotta volna meg (TRUE-H). Sikerült azonban olyan kártyát venni, amit itt épp nem lehetett használni. 5 napig internet és facebook nélkül...ajvé..
A merülésekről néhány szóban: a maximális 19 merülésből 16 merülésen vettem részt. Sokszor a látótávolság nem volt jó, mivel zavaros volt a víz, illetve nap hiányában a fényviszonyok sem voltak megfelelőek. Ezek nagyban rontották a merülések élvezeti értékét, mert alapjában véve egy gyönyörű helyről beszélünk, fantasztikus élővilággal.
Csak példaképp: Koh-Tachai-nál naplementekor olyan érzésem volt, mintha egy csodálatos vízalatti kertbe csöppentünk volna. Összezáródott kék és fehér színű anemonák voltak mindenütt, amik úgy néztek ki, mint óriás földönkívüli virágok. Körülöttük rengeteg hal úszott, a bemélyedésekben hatalmas grouper-ek pihentek és egy áldozatára leső polip merészkedett ki üregéből.
Vagy a Richelieu Rock, a hihetetlen fajtaváltozatossággal, haltornádókkal és élővilággal. Hatalmas barrakudák, napóleon halak, és szépiák. 
A többi merülőhely közül az utolsó volt még emlékezetes: a Bonsung hajóroncs, melyen a pöttyös murénák, pufferhalak, tűzhalak mellett elképesztő mennyiségű skorpió hal talált menedéket.
A társaság nem vegyült: az európaiak az európaiakkal maradtak, kivéve Archana-t, aki világutazó lévén velünk szimpatizált jobban. Érdekes volt ez az izoláció: a kínaiak megmaradtak a sajátjaiknál, mi pedig a sajátjainknál. Néha persze voltak közeledések mindkét fél részéről, de nem vitte senki sem túlzásba.
Az utazásokban azt szeretem, hogy sok érdekes emberrel ismerkedhetek meg. Ebben a társaságban is voltak páran. Talán a német állt a szívemhez legközelebb: Esteban igazából spanyol születésű volt, de Berlinben élt. Évtizedek óta német állampolgár volt, de tökéletesen beszélt még spanyolul. Berlinben egy coffe shop-ot vezetett. Magával ragadó volt az életszemlélete, optimizmusa és bölcsessége.
Ilyenkor sajnálom, hogy az utak végével a friss barátságok is megszűnnek..
Későre jár. Holnap folytatódik az utam. Jó éjt!