Este nyolckor elindult a repülő Kuala Lumpurból Phuketbe. Fáradt voltam, elgyötört, de az élvezetes városnézőtúra elfeledtette velem mindezt.

A bonyodalmak ekkor kezdődtek: Leszállt a gép. Öt órát kellett várni a következő gép indulásáig. Leülni nem tudtam, mivel az összes széken kínaiak és a poggyászaik voltak. Az egyik kínai emberke a repülőtér bejáratától nem messze vágta a lábkörmeit, mindenki szeme láttára. Neki valószínüleg nem volt gyerekszobája :)

Lassan eltelt négy óra. Sorban állás következett, de eredménytelenül: A pulttól elküldtek, mert a bőröndömön nem volt "security checked" szalag. Bevallom, vagy nem is kaptam korábban, vagy leesett. Mérges voltam. Miért kell újra megcsinálnom  - ki tudja hanyadszorra - ezt a procedúrát?!

Kimentem a reptérről. Kelletlenül álltam be a bejáratnál kígyózó sorba. Már nem tudtam mosolyogni. Végre sorra kerültem. És persze, fennakadtam. A helyi "Sherlock Holmes" lecsapott a reduktor szettemre, amit bombának sejtett.. Már nem szóltam semmit. passzív-agresszív voltam: szemmel öltem.

A többi már csak türelemjáték volt: Újabb útlevél és kézipoggyász ellenőrzések. A gép hajnali 1.40-kor elstartolt. Pekingbe már Air China-val mentem, ami azt jelentette, hogy imádkozni kell, de rendesen, mert minden gépük 200 évnél is idősebb. De a kiszolgálás - leszámítva, hogy nem tudnak mosolyogni - elsőrangú! Bőséges vacsora, amihez van alkohol is: fehér és vörösbor. Hát persze, hogy mindkettőt megkóstoltam.

Pekingbe öt órás repülőút után érkeztünk meg. Újabb öt óra várakozás következett. Ebből majdnem egy óra az útlevél ellenőrzés volt, majd sikerült olyan profin útbaigazítaniuk, hogy eltévedtem a repülőtéren. Ugyanis, van egy belső gyorsvasút ami a reptér bejárata, a belföldi és a külföldi terminálok között közlekedik. Itt több reptéri alkalmazott segítségét is kértem, de mind vagy rosszul és/vagy érthetetlen kiejtéssel beszélte az angolt. Ja, és volt egy leányzó az információs pultnál, aki asztalra borult homlokkal aludt.. nem hittem a szememnek :)

Végül, sikerült megtalálnom a terminálomat és kivárnom a gép indulását. Ez azért nem volt egyszerü, mert Pekingben - akárcsak nálunk - tél volt, kint 7-8 fokkal. Ennek ellenére a reptéren ment a klíma. No comment!

A hazautazás szinte már kéjutazás számba ment: mellettem 3-4 sor teljesen üres volt, így lefoglaltam magamnak egy komplett sort, 4 székkel. A sok párna, takaró és a mellettem lévő szék lehajtható asztalkája már csak a hab volt a tortán. Jól betakaróztam és vártam a bort és az ételeket. A 10 órás út alatt háromszor adtak enni. Újra bőséges ebéddel/vacsorával kínáltak, bár néhány dolgot nem ismertem közülük.

Egy órára megszakítottuk utunkat még Budapest előtt, mivel a gép üzemanyagot vételezett. A leszállás hihetetlen volt: 5000 métertől csak felhőrétegeket lehetett látni. A táj 300 méteres magasságban vált újra láthatóvá, de akkor is csak alig-alig. Havas, rideg, élettelen táj mindenütt. Ennek ellenére rendben leszálltunk.

A Minszki repteret úgy kell elképzelni, mintha visszamennénk a 70-es évekbe. Néhány LED TV sejtette csak, hogy már a 2000-es években járunk. Az útlevélvizsgálatot a KGB-ből visszamaradt balta arcú elvtársak végezték.

Szerencsére a tankolás hamar befejeződött és visszaszállhattunk a gépre. A másfél órás út szinte csak egy csettintésnek tünt.

Hazaértem!