Szemerkélt az eső, de ez nem tántorított el bennünket: hátra volt még egy utolsó a tank-nézős utakból.

Északnak vettem az irányt az autópályán, hogy elérhessük Overloon városát. Itt egy nagy hadimúzeumot rejtett az erdő.

A háború végén a városka területén heves harcok voltak. A hátrahagyott hadfelszerelés és egy német párduc tank képezték a múzeum későbbi alapját.   

Bevallom, az elképzelésem más volt, mint amit később realizálni tudtunk. Az volt a terv ugyanis, hogy egy haditechnikai napra megyünk, ahol ki lehet próbálni a jármüveket. Vagy legalábbis, utasként fel lehet rájuk szállni.

Meg is lepődtem, amikor a helyszínre érve kihalt volt a parkoló, csak mi voltunk a múzeum környékén.

Unokaöcsém sárga kabátja jól mutatott a zöld tank mellett, na és persze - a teljesen oda nem illő - kis orrszarvút is feldobta.

A múzeum csak később nyitott ki, így körbejártuk a parkot és az erdőt. Találtunk néhány szobrot, illetve egy IS-2 tankot is. Ez egy, a második világháború utolsó éveiben készült orosz harckocsi volt. Az volt a feladata, hogy felvegye a harcot a németek nehézpáncélosaival.

Nyitási idő! Beözönlöttünk mind a hárman a múzeumba. Természetesen ez nem igaz: volt még néhány lézengő, akik szintén kíváncsiak voltak a bent látható dolgokra.

Elsőnek egy sérült német rakétavetőt láttunk meg, illetve egy német teherautót.

Majd ágyúk és harckocsik következtek vegyesen. A múzeumban nagyon sok dioráma kapott helyet, amivel még életszerübbé tették a harceszközöket.

Sajnálatomra a múzeum „fő attrakciója” a német párduc tank épp restaurálás alatt állt, így eléggé foghíjas képet festett.

Végül egy órisi kétéltü amerikai szállítójármüvet csodálhattunk meg. A múzeumban rengeteg harckocsi, szállítójármü, páncélozott jármüvek és hadieszköz volt. Ezek eléggé össze voltak zsúfolva, ami kissé zavaró volt. De az embert kárpótolta a hatalmas mennyiség és sokféleség. Szóval, mindenkinek ajánlom, akit érdekel a téma ;)

Későre járt: hazafelé vettük az irányt...

Már korán reggel fent volt a család. Mindenkit érdekelt a tank-nézős kaland. Vagy legalábbis úgy tettek.. :)

Megreggeliztünk, majd elindultunk déli irányba, Bastogne városa felé.

Habár tél volt már, a nap szikrázóan sütött. Ezt nagyon szeretem Hollandiában:

a tél és a nyár is jóval enyhébb a magyarországinál.

Menet közben eltévedtem párszor, de már ügyet sem vetettem rá. A táj elfeledtette velem a kisebb malőröket.

A sík vidéket felváltotta a hegyvidék. Beértünk az Ardennekbe. Mindenhol hatalmas fenyők tornyosultak az út mentén.

Bastogne városát dél körül értük el. Csendes belga kisváros, tisztaság és rend mindenhol. A házakat már feldíszítették karácsonyra, ami tovább fokozta a hangulatukat.

Az utcán felfelé sétálva találtuk meg azt az amerikai M4 Sherman tankot, amiért idejöttünk. A zöld behemótot megpörkölték egy gránáttal a hátulján. Ettől eltekintve sértetlennek látszott.

Bastogne-t 1944 telén érték el a harcok. A városban lévő amerikai egységek körbe lettek kerítve és szívós ellenállást tanúsítottak. A tank ennek és a várost védőknek volt hivatott emléket állítani.

Visszafelé még benéztünk egy kellemes atmoszférájú étterembe, majd útnak indultunk Houffalize felé.

Az Ardennek csodálatos hegyei közöt vezetett az út. Egy völgyben találtunk rá az eldugott belga kisvárosra.

Habár a főtéren van kiállítva, amiért jöttünk, úgy mentem el mellette, hogy észre sem vettem. Szép!

Aztán megláttam… hogy nem vettem észre? Viharverten, megtépázva, de ott állt a vasszörnyeteg. Egy német párduc tank. Negyvenöt tonna páncél és halál.

A történet szerint egy amerikai vadászbombázó bombája dobta fel a magasba, majd fordította a feje tetejére a tankot a városka hídjánál. A háború után a lakosság úgy döntött, hogy nem engedik elszállítani, mivel akkor beolvasztás várt volna rá. Így lett a város látványossága.

Az eltelt évek alatt leszedtek róla minden mozdíthatót, illetve még pár kerekének is „nyoma veszett”. Valaki graffitit fújt rá. Ennek ellenére még mindig impozáns látványt nyújtott.

Az idő viszont sürgetett: útnak indultunk Grandménile felé. Ez valójában már nem is kisváros, hanem csak egy kis szórványtelepülés az út mentén.

Itt szintén egy párduc várt minket, a fák közt megbújva. Nagyon rossz állapotban volt: sok kereke, valamint az ágyú végén lévő csőszájfék is hiányzott.

Békésen legelő bárányok bámultak ránk, miközben a közelben lévő farm kerítését „meglocsoltuk”. Pisilés egy német tank mellett. Felemelő érzés :)

Indultunk tovább. Az utolsó „attrakció” messzebb volt, így nagyobb sebességre kapcsoltam a kacskaringós hegyi utakon.

Kevéssel sötétedés előtt értük el La Gleize települését. A templom mellett találtuk meg, amit kerestünk.

Egy német „királytigris” tankot.

A navigálás majdnem lemerítette a mobiltelefonomat, bár az út során folyamatosan az autó szivartöltőjére volt kötve. Alig pislákolt benne élet. Így elég "mókás" volt, ahogy próbáltam a kocsiból lefotózni az alig pár méterre álló hatvannyolc tonnás monstrumot. Utána a többiek is besegítettek a fotózásba:

A tank mögött egy múzeum is van, ami az 1944-ben történteknek állít emléket. Sajnos zárva volt már.

A nap csodálatosan sütött, majdhogynem őszi időt idézve. Pár fotót készítettem még, majd rövid körséta után útnak indultunk hazafele.

Következő nap Aachenbe megyünk!

És elérkezett a nagy nap. Korom sötét volt még, amikor a reptérre érkeztem. Újabb tanulsággal gazdagodtam: a hajnali hat órás gépindulás négy órás, vagy korábbi kelést igényel. Márpedig nem vagyok az a Dózsa György típus..

Így, azóta tartom magamat ahhoz, hogy - ha csak lehetséges - reggel kilenc után induló gépre veszek jegyet.

Kibotorkáltunk a rózsaszín-lila géphez (anyu szerint „terepszín”). A repülés gyors volt és zökkenőmentes. Nyolc óra előtt nem sokkal már Eindhovenben voltunk.

Nem messze a bejárattól volt az autókölcsönző, ahonnan gyorsan megkaparintottuk a bérelt autót.

A navigációt a telefonomról használtam. Ez később megbosszulta magát, mert ezeket a kütyüket nem folyamatos használatra tervezték: nagyon gyorsan lemerülnek. Ha telefonálásra, fotózásra, vagy más egyébre szeretnéd használni a készüléket, akkor ugrott a navigálás lehetősége.

Az itteni és a Szicíliai tapasztalat alapján - ahol borsós áron béreltem navigációs készüléket - most már azt javaslom mindenkinek, hogy próbáljon meg kölcsönkérni „navit”, ha utazik valahova. Vagy vegyen egyet, ha sokszor bérel autót ;)

Elindultunk. Kezdetben folyamatosan eltévedtem, de aztán sikerült irányba állni Eindhoven felé.

Maga Eindhoven nem egy nagy város, nevezetessége kevés van. Elsőnek egy csodálatos alkotást – pár óriási kuglibábú – néztünk meg, majd a városközpontban lévő modern üveg épületet. Elmentünk még a vasútállomás mellett is, ahol kismillió kerékpár pihent.

Visszamentünk a parkolóházban hagyott autóért és elindultunk dél-Hollandia felé. Kb. egy órája vezethettem, amikor teljesen eltévedtem, mivel korábban kikapcsoltam az „autópálya használata” funkciót a navigáción.

„Boldog pillanat” volt átlépni a Belga határt, majd behajtani az Ardennek fenyőkkel borított fái közé. Azt hittem, hogy a helyzetet már nem lehet tovább fokozni. De lehetett: a navigáció úgy összekavart, hogy csak kőröztem körbe-körbe az erdőben.

Kisebb szusszanás következett, elkerülendő az agyvérzést. Majd a helyieknek tettem fel barkóba kérdéseket a kiutat illetően. Mivel ez nem vezetett eredményre, telefonos segítséget kértem.

Végül sikerült valahogyan kijönni az erdőből.

Plusz 100 km és másfél óra elteltével megérkeztünk a húgomékhoz, Brunssum városába.

Ezt a Limburgi gyöngyszemet úgy kell elképzelni, mint a filmekből ismert amerikai kertvárosokat: pofás kis sorházak, takaros kerttel. Csak itt hollandul beszélnek az emberek. És kevesebb a fegyver.

A nap hátralévő része a családé volt. Másnap kezdődött el az igazi haditechnika-turizmus.

Korábban már írtam pár sort franciaországi benyomásaimról itt.

A tapasztalatokból levontam a következtetést: több rugalmasság és szabadság szükséges! Ezentúl magam szervezem az utazásokat.

Adódott is erre klassz időpont, - 2013 decembere - amikor meglátogattuk húgomat.

Ő és a családja pár éve Hollandiában lakik. Ráadásul a déli részen, ami közel van Németországhoz, Belgiumhoz és Luxemburghoz is. Ideális hely több dolgot egyszerre megnézni!

És nekem pont ez volt a tervem…

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kedvenc hobbim a történelem és ezen belül is a II. világháború. Heves harcok voltak 1944-45 fordulóján a Benelux területeken és ennek sok emlékét őrzi a táj mind a mai napig.

Adva volt tehát az út „tematikája”: haditechnika-turizmus!  

Az út megtervezése egyszerű volt: megnéztem, hogy a városhoz - ahol leszünk - milyen érdekességek vannak közel. A jó öreg Google mellett a segítségemre volt ehhez a Tripadvisor, illetve a távolságok felméréséhez a Google maps.

A Tripadvisort mindenkinek ajánlom, aki szeretné megismerni egy adott hely nevezetességeit. Mobil verziója is létezik, navigációs funkcióval.

A keresések alapján gyorsan eldöntöttem, hogy mit nézünk meg és milyen sorrendben:

• első nap, Eindhoven (Hollandia)
• második nap, Bastogne, Houffalize, Grandmenile, La Gleize (Belgium-Luxemburg)
• harmadik nap, Aachen (Németország)
• negyedik nap, Overloon (Hollandia)

Még a repülőjegy hiányzott, amit – ez itt a reklám helye – a wizzairtől vettem meg, párezer forintért. Igen ám, de a repülőtértől a húgomék háza másfél órányira van. Vonattal macerás lett volna a közlekedés, másrészt a kiszemelt helyeket körülményes lett volna meglátogatni. Kapóra jött, hogy a wizzair weboldalán van autóbérlési lehetőség is!

Útvonalterv megvolt, repülőjegy és autó is ki lett pipálva. Édesanyám újfent mellém csapódott útitársnak.

Már csak az indulásig hátralévő napokat számoltuk.

Nem és nem: most nem Matt Damonről és a mozikban dübörgő Kinai Nagy Fal című csodáról lesz szó.

Viszont, eszembe jutott egy jópofa sztori a decemberi útról:

Kuala Lumpurban, Lombokon, de Balin is előszeretettel kértek fel közös fotózásra a helyiek. A kompon is odajött hozzám egy jakartai csoport, szintén ebből a célból. Kezdetben nem értettem, hogy „mit esznek” rajtam, miért kellek pont én a közös fotókhoz.

Balin, a Taman Ujung vízipalotánál viszont már nem tudtam megállni és megkérdeztem az emberkéket - azt hiszem, hogy ők is Jakartából valóak voltak – hogy,

- Legyenek már szívesek és árulják már el nekem, hogy miért kellek közös fotózásra?

Erre az egyikük pironkodva megjegyezte, hogy azért,

- Mert úgy nézel ki, mint egy amerikai filmsztár!

Bevallom, nagyon jólesett, amit hallottam. Mintha hájjal kenegettek volna.

***Apropó: ezt Európában (és Magyarországon) miért nem látják így??! :) ***

Eltelt egy hét, már a végéhez közeledett a nyaralás. A Maafushi búvárbázison ücsörögtem a kompot várva. Egyszercsak feltűnt az a két Szingapúri fiatal, akikkel két nappal korábban együtt búvárkodtam.

Beszédbe elegyedtünk és megemlítettem ezt az érdekes „fotó statiszta” státuszt, itt, Ázsiában. És hogy miért nézhetnek errefelé filmszínésznek engem?

 A Szingapúri lány válasza erre:

- Hát épp ezt meséltem a barátomnak. Azért, mert tényleg úgy nézel ki, mint egy amerikai filmsztár: Liam Neeson!

És mindezt teljesen komolyan gondolta.. Na, puff.. Én és Liam Neeson..

Köpni, nyelni nem tudtam :) Persze, megköszöntem választ.

A komp is megérkezett.

„Liam Neeson” pedig - vérontás nélkül - elhagyta a kis Maldív szigetet, hogy útra keljen szülőhazája, Magyarország felé..

Itt a mese vége, kedves gyerekek.

*** Legközelebb az ELRABOLVA 4-ben láthattok ***