Harmadik nap Lombokon. Az időjárás végre kegyes volt és a nap is sokat sütött. Észak-Lombok és a majomerdő került terítékre. Ide egy jó minőségű sztráda vezet, így a hely gyorsan megközelíthető. Kihasználtam persze az alkalmat: az akciókamerámat még induláskor felerősítettem a motor sebességmérőjének elejére. A többit el lehet képzelni.. Szerencse, hogy nincs Indonéziában sebességkorlátozás, így akár fénysebességgel is lehet száguldozni az országutakon. 
Természetesen a hegyekbe vezető utak már korántsem voltak jó minőségűek és az eső is rázendített. Szerencsére reggel kaptam a hotel tulajdonosától egy kezdetleges esőköpenyt, ami megvédett.
A "majomerdőt" amúgy konkrétan majomerdőnek kell érteni: Ubudban (Bali) ugyanis a majomerdő inkább egy állatkert-szerű hivatalos létesítmény. Itt - ezzel ellentétben - szabadon kóricálnak a kis mocskok.
Miért írtam a címben, hogy kis mocskok? Kezdetben csak féltucat, ártatlannak tűnő majmocska jelent meg, nem volt velük semmi gond. Pár fotó is készült róluk. Közben néhány kocsi és motor is megállt, turistákkal és helyiekkel megrakottan. A majmok hirtelen egyre többen lettek. És egyre bátrabbak, szemtelenebbek. Egyikük felmászott a motorra és megpróbálta kiráncigálni a tartórekeszbe gyömöszölt műanyag vizes palackot. Egy másik a táskámmal próbálkozott és a benne lévő mangóleves üveget szerette volna kipiszkálni. Egy hím pedig konkrétan nekem támadt és csak a motor bukósisakjának lóbálásával lehetett megálljt parancsolni neki. 

Szerencsére, sikerült megúszni a kalandot sérülés nélkül.
Itt is nagyon sok szemét volt amúgy. A majmok ezekből és a turisták által eldobált magvakból/gyümölcsökből táplálkoztak. Több majmot is láttam műanyag palackokkal. Talán ez és a motoron való trónolás lehet az evolúció újabb példája. (Hamarosan átveszik az uralmat felettünk?)
A majomerdő után északra vitt az út, ahol szép tengerpartokban és a Gili szigetek panorámájában lehet gyönyörködni. Visszaúton még két érdekes dolog történt: egy lepukkant KFC klón étterem előtt ellopták a motorra szerelt akciókamerámat, benne félórányi videóval. Szerencsére csak olcsó kameráról volt szó. Az mérgesített fel kicsit, hogy nem voltam gondosabb, illetve hogy a videók hiányában az emberiség szegényebbé vált egy élménnyel.
A másik érdekesség az volt, hogy a visszaút során kétszer is helyi ünnepség lassította le a közlekedést. Hatalmas erősítők, hangfalak ontották a dübörgő zenét, előtte, mögötte és mindenhol rengeteg ember. Persze, mindenki helyi, fehér ember se közel se távol.. érdekes volt :D 

A mai nap kissé viszontagságos, de annál tanulságosabb volt: a monszun megmutatta igazi arcát. Első Indonéziai utamon - Balin - nagyon kevés eső esett februárban. Lombokon már a második napon tízszer több eső hullott, mint Balin két hét alatt.
Habár vittem magammal széldzsekit, a hatalmas mennyiségű esőt ez nem volt képes megállítani. 
Épp banánt vásároltam Mataramtól nem messze, amikor leszakadt az ég és eláztatott teljesen.
Ennek ellenére az út csodálatos volt: fantasztikus emberek mindenhol az utcákon, hihetetlen életképek az utak mentén és persze a csodálatos táj. 
Az első úticél a matarami vízipalota volt. Itt már vizesebb voltam, mint maga a palota. A bejárat mellett adtak esernyőt (!) és kaptam egy finom helyi kávét. Az eső újra rázendített, de már nem számított :) 

A következő úticél a Mataramtól keletre eső vízesések voltak. Az odaút alatt még körülbelül háromszor eredt el az eső, csontom velejéig vizes lettem. Végre kisütött a nap. A teraszos rizsföldekkel megtűzdelt táj lélegzetelállító látványt nyújtott.

Ahogy a vízeséseket ölelő nemzeti park közelebb került, úgy lett az út is egyre rosszabb minőségű.
A park belépője meglepően magas volt: tulajdonképpen "csomag árak" voltak attól függően, hogy hány személy van a csoportban, illetve hogy hány vízesést szeretne az illető megnézni. Az alap opciók közül - két ember, 3 vízesés - az ár 180.000 IDR lett, ez személyenként 90.000, vagyis kb. 1800 magyar Ft.
A vízesések megközelítése még motorral is embert próbáló feladatnak tűnt. Néhol feltöredezett, szörnyű minőségű beton utak, de jobbára terméskő szerű "út-valami" mindenütt, latyakkal és sárral kombinálva.
Az eső persze esett, így nem készülhettek jó fotók. A vízesések persze nagyon szépek voltak még így is.

A visszaúton sikerült kifogni egy hatalmas dugót, de bevallom, élveztem. Annak ellenére, hogy háromnegyed órával hosszabbította meg a hazautat. 

Az út tanulságai: nem indulunk el monszun idején TÖRÖLKÖZŐ és ESŐKABÁT nélkül! ;) 

A reptérről az út körülbelül egy órán át tartott a szállásig, a Coral Palms hotelig. Az eső majdnem végig esett, de így is látható volt Lombok szépsége (kisebb hegyek, dombok, rengeteg rizsföld és a csodálatos templomok). Itt - Balival ellentétben - az iszlám vallás hívei vannak többségben.
A hotel a "profi fotózás" iskolapéldája: az épületek és a környezet kívülről luxus benyomást keltenek.

Ezzel szemben az apartmanok belseje kiábrándító. Sebaj, 3-4 napra jók lesznek, úgyis a sziget felfedezése a lényeg!
Gyors pakolás következik. A bérelt motorok is megérkeznek. Bukósisak próba, majd motorindítás. Újra az indonéz országúton!
A sziget nagyon hasonlít Balira, de a templomok az iszlám miatt gyökeresen különböznek.
Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, bár angolul csak kevesen tudnak. Ami viszont megdöbbent: az a szemét. Ez Balin is zavaró volt, de itt már elsőre is sokkal "tenyérbemászóbb" és néhol sokkoló a mennyiség. Emberek hogy élhetnek "szimbiózisban" a saját hulladékukkal? Persze, néhol elégetik estefelé.. de ez sem megoldás.
A nem annyira lakott részek kivételek. Csodálatosak, és viszonylag szemétmentesek.
Ezekből holnap mutatok többet! ;)
 

Phuketbe érkezve még megkóstoltam a thai konyha ízeit egy közeli étteremben. A hely érdekes képet mutatott: kissé ódon bútorzat és kunyeráló macskák, melyek alapból a félkész színpadon kérődztek - a szerszámok és egy láncfűrész mellett.
Választásom végül a kókuszos csirkelevesre, és thai curry-s rizsre esett. Fűszeres, csípős és főként laktató volt minden. A gyomrom viszont nem így gondolta, így éjszaka az életemért kellett küzdenem.
Sikerült túlélnem az emésztőrendszeremet ért sokkot. Reggel az út a reptérhez közeli tengerpartra vezetett. A part és az azt övező tűlevelű fák a Sirinat Nemzetközi Parkhoz tartoztak.
A nap még nem sütött erősen, így készítettem pár fotót. Utána a homokban fetrengés és a vízben való lubickolás tette ki az idő jó részét.

Ajánlom mindenkinek a tengerpartot: gyönyörű, kristálytiszta víz, tiszta, fehér homokos tengerpart és árnyékot adó fák.

Hihetetlen - belegondolva - hogy a reptér csak pár kilométer. A gépeket jól lehet látni leszállás közben is. 
Délután a szálláson összepakolás és kicsekkolás volt soron. Utána indulás a reptérre és egy újabb út következett, ezúttal Kuala Lumpurba. Ez volt életem első utazása az Air Asia-val. 
A társaságot minőségre a Wizzair-hez hasonlítanám, de van a repülőkön wi-fi is.

Így, ha netezni nem is lehet, de pár filmet, zenét le lehet játszani, emellett hotel ajánlót és termék információt is meg lehet még tekinteni. Természetesen, lehetett netet venni (és használni): egyik kártya csak csevegésre, a másik már internetes böngészésre is jó. Mindezt repülés közben! 
Kuala Lumpurban a megbeszélt transzfer majdnem egy órával később érkezett meg. Szerencsére a reptéri információn nagyon segítőkészek voltak és felhívták a szállást. A késés miatt a Barry Inn Klia2 hotelbe a becsekkolás csak 23 óra körül történt meg.
Hát..voltam már pár igénytelen helyen, de ez a hely vitte a pálmát: a recepción még látszott, hogy a hotel jobb napokat is látott már, de a szoc-reál lift és a lepukkant hotelszoba siralmas képet festett. A fürdőben nem volt zuhany függöny, sem wc papír, a falak kopottak és mocskosak voltak. A szobában csak egy konnektor volt, de az is csak némi ügyeskedés árán működött. A légkondicionáló hatásfoka szintén megkérdőjelezhető volt.
Szerencsére csak öt órát kellett Kuala Lumpurban tartózkodni.
Túléltem ezt is! Irány Indonézia!

A viszontagságos megérkezés után már könnyen ment az alvás Phuketben.
Reggel - de beszéljünk inkább délidőről - a közeli utcai árustól beszereztem némi banánchipset.
Délután értem jött a transzferbusz, benne a búvártúra tagjaival. Archana-t kivéve, aki Indiából jött, mindenki kínai volt. Az indiai lánnyal jót beszélgettünk az út során, de a többi embert sajnos nem tudtam jobban megismerni. Másfél órás szédítő tempójú út elteltével megérkeztünk Khao-Lakba, a búvárszafari kiindulópontjára. A regisztrálás után a felszereléseinkkel együtt elvittek minket a kikötőbe, ahonnan a Manta Queen 5 hajó fedélzetén folytattuk utunkat.
Az éjszakába nyúló hajóút csaknem 5 órán keresztül tartott a Similan szigetekre. Ez eléggé megviselt, mivel sohasem aludtam még hajón.
Másnap gyűrött fejjel kezdtünk neki a reggelinek. Ahogy a címből is kiolvasható, a mennyiséggel sohasem volt probléma. Persze, legtöbbször a minőséggel sem. Napi 5-6 étkezés, főként thai ételek, ázsiai gyümölcsök és desszertek. 
A csoportot 20 ember alkotta, ebből 14 kínai volt. A többiek: 1 indiai, 2 magyar, 1 litván, 1 német és 1 angol.
Bevallom, fura volt ez az élet: nem könnyű egy 26 méteres hajón élni öt napig ennyi emberrel. (a guide-okkal és a hajó személyzetével együtt ez a szám több, mint a másfélszeresére duzzadt). Ez nagyfokú tapintatot, toleranciát és alkalmazkodóképességet követel meg minden fél részéről.
A guide-ok szintén "nemzetközinek" voltak mondhatóak: a mi guide-unk magyar volt (Geri), de volt egy lengyel lány, egy spanyol lány, egy új zélandi fiatalember, és egy szicíliai származású srác is.
Geri volt a team-leader. Nagyon tapasztalt, energikus, gondos és segítőkész volt és persze még vicces is.    
A kapcsolatot a külvilággal a reptéren vett 7 napos internetes sim-kártya oldotta volna meg (TRUE-H). Sikerült azonban olyan kártyát venni, amit itt épp nem lehetett használni. 5 napig internet és facebook nélkül...ajvé..
A merülésekről néhány szóban: a maximális 19 merülésből 16 merülésen vettem részt. Sokszor a látótávolság nem volt jó, mivel zavaros volt a víz, illetve nap hiányában a fényviszonyok sem voltak megfelelőek. Ezek nagyban rontották a merülések élvezeti értékét, mert alapjában véve egy gyönyörű helyről beszélünk, fantasztikus élővilággal.
Csak példaképp: Koh-Tachai-nál naplementekor olyan érzésem volt, mintha egy csodálatos vízalatti kertbe csöppentünk volna. Összezáródott kék és fehér színű anemonák voltak mindenütt, amik úgy néztek ki, mint óriás földönkívüli virágok. Körülöttük rengeteg hal úszott, a bemélyedésekben hatalmas grouper-ek pihentek és egy áldozatára leső polip merészkedett ki üregéből.
Vagy a Richelieu Rock, a hihetetlen fajtaváltozatossággal, haltornádókkal és élővilággal. Hatalmas barrakudák, napóleon halak, és szépiák. 
A többi merülőhely közül az utolsó volt még emlékezetes: a Bonsung hajóroncs, melyen a pöttyös murénák, pufferhalak, tűzhalak mellett elképesztő mennyiségű skorpió hal talált menedéket.
A társaság nem vegyült: az európaiak az európaiakkal maradtak, kivéve Archana-t, aki világutazó lévén velünk szimpatizált jobban. Érdekes volt ez az izoláció: a kínaiak megmaradtak a sajátjaiknál, mi pedig a sajátjainknál. Néha persze voltak közeledések mindkét fél részéről, de nem vitte senki sem túlzásba.
Az utazásokban azt szeretem, hogy sok érdekes emberrel ismerkedhetek meg. Ebben a társaságban is voltak páran. Talán a német állt a szívemhez legközelebb: Esteban igazából spanyol születésű volt, de Berlinben élt. Évtizedek óta német állampolgár volt, de tökéletesen beszélt még spanyolul. Berlinben egy coffe shop-ot vezetett. Magával ragadó volt az életszemlélete, optimizmusa és bölcsessége.
Ilyenkor sajnálom, hogy az utak végével a friss barátságok is megszűnnek..
Későre jár. Holnap folytatódik az utam. Jó éjt!

A 7 órás várakozás mirelitté fagyasztott a pekingi reptéren, így már szinte fel se tűnt, hogy a gép 40 percet késett az indulással.
Érdekes: A kínai gépeken is van légi marshall, eddig ezt nem tudtam. Emberünk bomberdzsekiben ült a leghátsó ülésen és komoran bámult maga elé. Igyekeztem nem gyanúsan viselkedni. 
A hátsó részen kaptam én is helyet, egy korosabb Los-Angelesi hölgy került mellém. Nevezzük Clare-nek. Ő újabb bizonyítéka annak, hogy a jóga/vega életmód és a sport milyen fitten tarthat: Clare ránézésre 54-nek tűnt, de valójában 77 éves volt. Thaiföldön él 30 éve és azóta ingázik Loszi és Puki között.
Lehet hogy vegának kéne lennem és ide kéne költöznöm?
Landolás után félórás sorban állás a becsekkolásért, majd telefonkártya és taxi keresése. A telefonkártya könnyen ment és drágának sem mondanám: 7 napra 5 GB internet csak 2400 Ft-nak megfelelő Bathba került. A mobilos srácok kedvesek voltak és szívélyesek, a kártya életre keltése viszont már macerásabb volt.
Taxi/transzfer: sohasem fogom megérteni hogy miért próbálják meg lehúzni az embert. Ez az első benyomás a turista számára az adott országról.És ők akarva-akaratlanul elcseszik. 
A diszpécser gyorsan kerített nekem járművet: 400 Baht az ára (3200 Ft). De nekem 150 Baht (1200 Ft) mondtak anno a szállodánál. No mindegy, lépjünk túl rajta: Már fáradt vagyok nagyon és nem akarok vitatkozni.
Viszont a sofőr szemlátomást nem tudja, hogy hova kell vinni. Ennek ellenére elindulunk. Az út kevesebb mint öt perc (és még én szidtam a magyar taxisokat az áraikkal). A sofőr élénken mutatja, hogy fizessek. Megkérem, hogy előbb adja oda a poggyászaimat és hagy nézzem meg, hogy a jó helyre jöttünk-e.
De, nem tudok kiszállni! Be vagyok zárva a kocsiba. Persze, sofőrünk segítőkész, mert Google-maps-en mutogatva bizonygatja, hogy jó helyen vagyunk (bár, később kiderül hogy nem). Utána telefonhívásokat bonyolít le. Ez ennyire bonyolult??
Elvesztem a türelmemet. Követelem hogy engedjen ki. Mosolyogva megtagadja. Előveszem a pénzt, kifizetem. Most már készségesebb. Kivesszük a csomagjaimat. Az ajtókat nyitva hagyom, el se köszönök. Nekiindulok a sötét utcának.
Megérkezik a fogadóbizottság is: megtalálnak a helyi kóbor kutyák. Úgy érzem, az estém teljes lett.
A telefonom mindjárt lemerül, de beütöm a naviba a hotel címét. A navi természetesen rossz irányba visz el és gyalogolok a bőröndökkel kb. egy km-t, ellenkező irányba.
Habár hajnali kettő van, szakad rólam a víz. Infarktus? Nem, csak a monszun.
Újabb kutyahorda próbálkozik be. Már a szememmel gyilkolok. Ők tudják.
Az út szélén egy helyi emberke épp a cigarettáját szívja egy közért mellett. Ő sem tud útbaigazítani, de jófej és a szállásadómat felhívja. Fáradt vagy ittas hang hallatszik a telefonban, akivel ötperces szócsata következik.
Ígéretet kapok hogy értem jönnek. Kérem, hogy mindenképpen autóval jöjjenek, mert nagy csomaggal vagyok. Megérkezik a felmentő sereg. Természetesen motorral, mi mással? Felmálházom magam: előre 7kg-os hátizsák kerül, a hátamra 22 kg-os bőrönd. Belekapaszkodom ötven kg-os, ősz megmentőm csontos vállaiba. Eszeveszett tempóban hasítjuk a  Phuket-i éjszakát. Pár perc alatt megérkezünk a jó címre. Halleluja, megmenekültem! ;)

Az Air China repülője kívülről sem volt bizalomgerjesztő, de belül a szocialista designtervezés jóval több eleme köszönt vissza: Az ülések kárpitozását valószínűleg a '70-es években megszüntetett salgótarjáni távolsági járatokról szaggatták le.
A fejrészekbe illesztett "HD" Display VHS-ben sugárzott filmeket. A Display egy régi kvarcjátékra hasonlított. A zenéket CD-ről játszották le (a sok megakadásból következtetek erre.) A repertoár 14 csatorna volt. Csakis kínai zenék és egy, a 70-es évek "amerikai rockballadái" feldolgozás volt választható. A filmválaszték már jobb volt: 14 kínai film, többnyire vuh-sziák, plusz egy Blockuster, Jackie Chan főszereplésével.
A repülőjárat 70%-os feltöltöttséggel üzemelt: ebből kb. 80 százalék kínai, 20 százalék magyar és azon belül is 10 százalék nagyon idegesítően ordító kisgyerek. Sajnos csak későn kapcsoltam, így nem lett négy, egész sornyi helyem, ahol kényelmesen végigalhattam volna az utat.
Pedig jól jött volna: a mellettem ülő sárga emberke igencsak nem volt jó illatú, de aztán észrevettem, hogy mindannyiuknak van egy fura, naftalinszerű szaguk.
A köhögés, köpködés, krahácsolás és egyebek már csak a hab volt a tortán.
Végső ítéletem: ha a Qatar Airways-nek 8/10-et adok, akkor a China Air jóhiszeműen 3/10.
A Peking nemzetközi repülőtérről pár szóban: nagyon szép az épület, de ennyi az összes jó, amit el tudok róla mondani.
Ingyenes internetet sehol sem lehet találni. Habár van free-wifi, de ez a repülőtér egy négyzetcentiméterén sem működik megfelelően. Természetesen a helyieket ellátják wifi-csomagokkal, hogy ne szenvedjenek hiányt, így te csak bámulod az üres telefont, miközben körülötted mindenki szörföl a neten.
Van persze olyan opció, hogy beszkennelteted egy géppel az útleveledet és ők cserébe küldenek neked kódot, amivel használhatod a wifi-t.. hát még mit nem..
A Duty-Free shopokban a legtöbb dolog csak Kínai bakkfittyért vásárolható meg, szóval, minden valutát szépen át kell váltani, ha venni szeretnél valamit.
A repülőtér érdekessége még, hogy napszaktól és látogatószámtól függetlenül tudnak percek alatt antarktiszt varázsolni. Ottlétemkor, este hatkor kapcsolták be a klímát, és a 20 C fokból csináltak 17-et. Miközben kint tombolt már a tél és utasok alig lézengtek a várókban.Okos..