Mármint itt Maafushin, idén. A mai napra négy merülés jutott: Az első és a harmadik jópofa, de felejthető volt. A negyedik pedig egy éjszakai merülés volt, ami eléggé unalmasra sikeredett. Viszont a második talán a legjobb merülés volt ittlétem óta. És persze, hozta végre azt a színvonalat, amit a Maldív szigeteki búvárkodástól elvártam.

Beugrás után gyorsan süllyedtünk, és majdnem ráugrottunk 3-4 nagy sasrájára. Szinte alig volt időm bekapcsolni a kamerát. A látótávolság ismét nem volt jó. Később egy párkány mögött kapaszkodtunk meg, mivel elég erős áramlat volt előttünk. Itt elsőnek egy homárra lettünk figyelmesek, majd 4-5 szirti cápát csodálhattunk meg. Sohasem láttam még egyszerre ennyi cápát, ilyen közelről. Sajnos jött egy búvárcsoport, akik elzavarták a cápákat. 

Később még 2-3 cápát láttunk itt-ott.. nem tudom hogy ezek ugyanazok voltak-e, vagy mások, mindenesetre elégedetten kászálódtam ki a vízből.

Holnap lesz az utolsó napom, valószínüleg szimpla napozás lesz: legalább lebarnulok végre ;) 

Pont háromszor írtam le a "merülni" szót a főcímben.. mivel ennyiszer mentem ma a víz alá ;)

Reggel egy egész népes kompánia gyült össze a búvárcenter előtt: én, egy német hölgy (Uve), egy új-zélandi család, egy svéd család és egy amerikai család. Több embernek méretesebb hajó dukál: a tegnapi kompakt-gyorshajó után egy lassabb, de nagyobb hajót kaptunk. Ezzel futottunk ki a kikötőből kilenc óra magasságában.

A merülőhely félórányira volt, közben gyönyörködtünk az azúrkék vízben és a közelben lévő szigetekben, amik jócskán be voltak építve luxus vendégházakkal.

Az első merülés kissé unalmasra sikeredett, de bemelegítésnek jó volt. Utána kimentünk egy közeli szigetre. Ez hasonló volt a mienkhez: puritán kis szigetecske, helyi lakosokkal. A fák alatt volt pár hintaszék, ott fogyasztottuk el a boltban vett csokit. Apropó: újfent megcsodálhattuk a helyiek "korszerü szemét-elhelyezési megoldását": még kikötéskor láttunk egy hatalmas tüzet, ami óriási füstöt eregetett. Később döbbentünk rá, hogy épp megszabadultak a szeméttől. A szél égett müanyag szagát sodorta felénk.

Útnak indultunk a második merülőhelyhez. A vízbe csobbanva erős áramlatba kerültünk. Bevallom, megijedtem, mert nagyon gyors volt a víz és elsodródtam a társamtól. A búvár guide persze előttünk volt vagy 40 méterrel. Szerencsére mellettem volt még az amerikai család, közülük a nőt el tudtam érni.

Nyugodtabb lett a víz. A homogén aljzatot felváltotta a korallal teli sziklás aljzat. Egy kisebb teknős jelent meg. Később egy másik. Végül egy harmadik, nagy  teknőst is láttunk, az aljzaton ücsörgött. Nagy, tömött halrajokba úsztunk bele, illetve láthattam eddig nem ismert halfajtákat is.

A második merülés után visszatértünk Maafushi szigetére. Kis pihenés következett, majd újra hajóra szálltunk. A következő merülőhelyen a látótávolság hihetetlenül rossz volt: mintha tejben úsztunk volna. Mélyebbre merülve jobb lett a helyzet. Ezután feljebb ereszkedtünk és a korallal benőtt sziklák közt hatalmas lyukakba, mélyedésekbe úsztunk be. Ezek tele voltak kisebb-nagyobb halakkal, nyüzsgött minden az élettől.

Merülés után a napozótetőn beszélgetve vártuk, hogy a hajó kikössön. Elváltunk egymástól: holnap hasonló nap következik!

A nap izgalmasan indult: a hotel személyzetének nyomát sem leltem, habár hétre volt meghirdetve a reggeli. Szerencsére volt tartalékban egy csokis muffin, amit méregdrágán vettem a Kuala Lumpur-i reptéren.

A beígért transzfer is elmaradt, így a komp irányába vettem az utat, gyalogosan. A szerencse pár méter megtétele után újra kegyeibe fogadott: egy idősebb helyi emberke (kissé hasonlított a mikulásra) megállt motorjával és kérdezte hogy merre megyek. - A komphoz! Feleltem. Ő felajánlotta hogy elvisz. Felpattantam mögé és már robogtunk is a kikötő felé. Bal kezemmel a bőrönd fogantyúját tartottam, jobb kezemmel frissen szerzett jótevőm vállát markoltam. Az út nem tartott csak 3-4 percig, de ezalatt is jót beszélgettünk. Kiderült, hogy "mikulásom" főszerkesztő a Malé-i újságnál.

Megérkeztünk a kikötőhöz. Jegyvétel után nem sokkal elindult a komp. Persze újra csak én voltam fehér ember a fedélzeten :D

A Malé-i kikötő Hulhumalétól kb. 20 percnyire van. Kiszállás után taxit fogtam és elvitettem magam a "Jetty 1" kikötőhöz. Mivel a gyorshajóm nem érkezett meg, a helyiek segítettek nekem: telefonálgatni kezdtek. Elsőként a hajótársaság vonalát, majd a szállásom telefonját hívták. Végül kiderült, hogy a hajó nem onnan indul, ahonnan jelezték, hanem az ellenkező oldalról, a "Bank of Maldives" közeléből.

Megtaláltam a hajót. Rövid várakozás után elindultunk. Mit mondjak? Fantasztikus érzés volt: A korábban csak filmekben és képeken látott hely elevenedett meg a szemem előtt. Kis, pálmafás szigetek, vízre épített bungalók és azúrkék, tiszta tenger. A tisztáról jut eszembe: Indonéziával szemben itt, - szinte mindenhol - nagy tisztaság van. Elsőként naivan azt hittem, hogy azért, mert az emberek itt másképpen állnak a környezetükhöz. De ez nem igaz. Az eszmefuttatást viszont később folytatom.

A gyorshajó 40 perc alatt vitt Maafushira. A sziget nem a szokásos luxus apartmanokkal van körülvéve. Inkább úgy írnám le, mintha Rózsadombot Csepellel, vagy Vecséssel kellene összehasonlítani :) Van itt iskola, templom és még börtön is!

A búvárbázisra jelentkeztem be előbb, majd a szállást próbáltam megtalálni a rekkenő hőségben. A "Ci Ritorno View" vendégház egy nagyon kulturált, elérhető árú szállás, nagyon kedves személyzettel.

A "welcome drink" és a berendezkedés után az első merülés következett. Hajóroncsot merültünk: a "Kuda Giri-t". Nagy, szép teherhajó, méltóságteljesen fekszik tengeri sírjában. Később még egy kisebb teknőst is láttunk.

Amíg a merüléssel nagyjából meg voltam elégedve, addig a búvárcenter alkalmazottairól nem tudom ezt elmondani. Három fiatal helyi srác, flegmák, lusták, semmi alázat és segítőkészség nincs bennük. Amíg más helyen szó szerint kiny@lják az ember fenekét, addig itt úgy kellett könyörögni, hogy a ruhám cipzárját felhúzzák. A súlyokat a parton hagyták, egy kollégájuk hozta utánunk jetski-vel. Így majdnem fél órát késtünk a merüléssel. A reduktort fordítva csavarták fel a palackra, és még sorolhatnám. Remélem, holnap már jobb lesz a helyzet.

A nap már lemenőben volt. Még készítettem pár képet a jópofa helyi iskoláról és a környező panorámáról. Ekkor vettem észre a sziget nem annyira frekventált részein a szeméthegyeket. Valószínüleg az a koncepció, hogy a turisták által látható/bejárt területeket óvják-takarítják, a többi viszont le van magasról sz@rva..  

Holnap négyet merülök, ideje pihenni ;)

Miután búcsút intettünk Lomboknak, gépünk Kuala Lumpur felé vitt minket. Érdekes amúgy a légitársaságok és dolgozóik gondolkodása: valahol engedik hogy - ha van szabad hely - bárhova ülhessünk. Máshol pedig nem. Az Air Asia járatán nem engedték hogy üresen hagyott székekre üljek, így egy Koreai cserediák és egy Indonéz vályogvető közt kellett utaznom (nem tudom, valójában kik-mik voltak, csak szemre ítéltem)

Kuala Lumpurban három órát kellett várnom, de ez gyorsan elment: olyan alapos és sok a biztonsági ellenőrzés, hogy alig maradt időm. Érdekes volt még, hogy sehol sem lehetett vizet kapni. Illetve lehetett, de csak a becsekkolás előtt, ahol meg úgyis elveszik a folyadékot.. cseles..

Felírtam a képzeletbeli noteszomba, hogy legközelebb kulacsot kell bekészítenem. 

A Kuala Lumpurból Maléba tartó gépet időközben "updatelték": nem a szokásos Airbus-t, hanem egy jóval nagyobbat kaptunk. Az update-ből sajnos csak a személyzet létszámának megnövelése maradt ki: a háromszor nagyobb gépen csak 4-5 stewardess dolgozott.

Három és fél óra repülés után érkeztünk meg Maléba, ahol egy majdnem egy órás sort álltunk végig, míg a csomagjainkért eljutottunk. A korábban leegyeztetett transzfert nem találtam, így kivettem helyi valutát (nagyon szép a pénzük!) és egy shuttle busszal elvitettem magam a hotel közelébe. (Mokás volt, hogy a buszon csak én voltam fehér ember)

Leszállás után a busznál rögtön megtalált egy helyi srác, aki nagyon készséges volt és szerette volna elvinni a bőröndömet. Nekem ez gyanús volt: honnan tudhatná bárki is, hogy a shuttle busszal érkezem?? Így,arra hivatkozva, hogy törékeny dolgok vannak a bőröndben, saját magam húztam-vontam magam után.

A környék egyre sötétebb lett, egyre több sötét alakkal. Bevallom, megijedtem rendesen: mi van, ha valami rossz környékre visznek el és... nem is mondom tovább.

Gyanúmat megerősítette, hogy az utcán csődület támadt, mindenféle alakokkal. Úgy döntöttem, nem követem a srácot, hanem megállok és "megfontolom", mit tegyek. Persze, igazából nem tudtam, mit tegyek, mivel nem tudtam a hotelt felhívni, helyi telefonkártya híján. Megtorpanásomat a srác is észrevette. Megállt, visszajött hozzám és azt mondta, hogy már majdnem "ott vagyunk". Mivel az utcán a csődületnél két rendőr jelent meg, odamentem és megkérdeztem tőlük, merre van a jó irány a hotelemhez. Közben "helyi segítőm" felszívódott. Közben az is kiderült, hogy a csődület azért támadt, mert valakit elütöttek: egy megrongálódott kerékpár feküdt az út szélén. 

A rendőrök útbaigazítottak. És ekkor egy másik srác jött, hogy mutassa az utat a Hotel felé.. már nem is tudom, miért kezdtem el követni: Fáradt és frusztrált voltam.

Megérkeztünk a hotelhez. Korábbi segítőm is ott volt.. Tényleg, csak segíteni akart, mivel a hotel hordára volt. Nagyon szégyelltem magam: tanulnom kell még a bizalmat.. Miután felvitte a bőröndömet a harmadik emeletre, borsós borravalót adtam neki.

A mai nap az utolsó volt Lombokon. Természetesen mára is jutott program, egy közeli szigetre mentünk el henyélni és snorkelezni. Mondjuk, az alapötletnek jobban tetszett: a Rinjani vulkánhoz vittek volna el. Ez egy nagyon szép, vadregényes hely, ahova trekking túrákat vezetnek. És ez is a probléma: a vulkán kalderájában lévő tavat csak gyalogosan lehet megközelíteni. Erre pedig másfél, két nap kellett volna. "B" tervként a hotel tulajdonosa felajánlotta, hogy kivitet minket az egyik közeli szigetre.

Sofőrünk, Bang-bang elvitt a közeli halászkikötőhöz. A hajónk kapitánya úgy nézett ki, mint egy shaolin szerzetes a karatefilmekből. Elsőnek egy közelebbi helyre mentünk, ahol két utast kitettek. Majd a hajónk továbbsiklott egy másik szigetre, ahol végülis megállapodtunk.A sziget maga nagyon szép volt, kis dombbal, pálmafákkal, homokos partszakaszokkal. De! Rengeteg-sok szemét csúfította el a partszakaszt. Már a sziget felé menet is tele volt a víz müanyag zacskókkal és mindenféle hulladékkal, de a szigeten uralkodó állapotok megdöbbentettek.Természetesen ez az egész régióra jellemző (hol kisebb, hol nagyobb mértékben) de egy ilyen, relatív távoli szigeten, ahol állandó lakosság sincs, nagyon kiábrándító látványt nyújtott.

Mivel pont délidő volt, úgy gondoltam, nem kockáztatok meg egy kiadós leégést. Fejkendőben, rövidnadrágban, vízálló felsőben és hüsítővel jócskán felfegyverkezve körbejártam a szigetet.

Az egyik partszakaszon halászok álltak a vízben, mit sem törődve a gyilkosan tüző napsugarakkal. Az egyikkel szóba elegyedtem. Nagyon jót beszélgettünk, közben helyi kávéval is kínált.

Félóra elteltével búcsút intettem és továbbmentem. A sziget nyílt víz felőli oldalához értem, ahol már kevesebb szemét volt és sziklásabb tengerpart.

A pálmafákat és a bokrokat kaktuszok váltották fel. Továbbhaladva a sziklás rész újra homokosabb partra váltott, benne mangrovéval.

Megtettem a szigetkört, ideje volt a víz alá is bekukkantani. Sajnos a láthatóság ismét rossz volt. Ennek ellenére sikerült megfigyelni egy kíváncsi homárt, aki mellett egy nagy csigába bújt rák araszolt. Egy félméteres teknős is előkerült egy sziklaüreg alól. Sok kis hal úszkált a gyönyörü korallok és a tengeri növények között.

Kora délután lett, a felhők teljesen eltakarták az eget. Vihar közeledett, visszaindultunk a szállásra.

Holnap két repülőút is vár! És az utolsó búvárkodás idén... ;)     

Eljött hát a pillanat: Bali, utolsó nap. Reggel kilencre a recepcióhoz jött Leonardo és elmentünk fodrászhoz. Tizenkilenc nap óta nőtt a szőr rajtam és már kezdtem úgy kinézni, mint egy terrorista :)

A "fodrász szalon" egy lepukkant, fülledt kis helység volt, ahol a fodrásznő kislánya játszadozott a hajszárítóval. Csakhamar egy fekete lepel került rám, majd a facebookos fotóm alapján a fodrász hölgy - hellyel-közzel - formára borotvált.

Ezután robogóra pattantunk és a közeli bodegánál pihentünk le. Itt chipset, gyümölcsöt és pálmabort lehetett kapni. Körülbelül három órán keresztül ücsörögtünk, ittunk és beszélgettünk Leonardoval az élet "nagy dolgairól". Bevallom, ez a jószívü, nyílt, mosolygós srác nagyon közel került a szívemhez, bár csak felületesen ismertük egymást. Miközben beszélgettünk, már akkor kicsit elszomorodtam, hogy búcsút kell intenem neki és Balinak. 

De, ideje volt a hotelhez visszamenni és kicsekkolni. Volt még egy kis idő a transzfer megérkezéséig, így a recepción dolgozó leányzóval váltottunk pár szót.

Megérkezett a transzfer. Az út eseménytelen volt, körülbelül huszonöt perc alatt kiértünk Padang Bay kikötőjébe. Jegyvásárlás következett, majd a komphoz cipeltük a csomagjainkat.

A hajó vagy előbb indult el - vagy a korábbi indult később - de délután öt helyett már fél ötkor elindultunk. A színvonal a korábbi komphoz hasonló volt: lepukkant, ősrégi teknő, kosz mindenütt és persze a kihagyhatatlan, 18 fokon üzemelő légkondicionáló. Hátul imádkozóhely volt kialakítva az utasoknak, illetve egy rögtönzött büfé is.

Indulás előtt - mintha csak az X faktor elődöntőjét néznénk - egy együttes állt az utasok elé, majd egy fiatal, lányos külsejű srác szavalt egy verset/szöveget. Ezek után körbejártak, hátha valaki ad némi aprópénzt.

A hajó elindult. Gyorsan haladtunk mert Lombok felé lejt a tenger :) Már leszállóban volt a nap, amikor vihar csapott le, hatalmas hullámokkal. Sok utas kiment hányni, valaki a szemetest ölelgette, mások a földön feküdtek.

Szerencsére a hajót túl sok rozsda tartotta össze, így nem történt komolyabb baj. Másfél óra elteltével már nyugodtabb vizekre értünk. Kint fülledt meleg és dohányzó helyiek, bent jéghideg és mindenféle pózban alvó emberek.

Lombok egyre közelebb került. Azt gondoltam, a hajó van olyan gyors, hogy megérkezünk korábban. (Általában a kompút 4-4.5 óra) De a kikötőbe beérve a hajónak meg kellett várnia a korábbi kompot. Egy helyben vesztegeltünk még majdnem egy órát. Szerencsére újra találtam egy helyit aki jól beszélt angolul, így elcseverésztük ezt az időt.

A komp befutott közben a kikötőbe. Bang-bang a sofőrünk a parkolóban várt: Lomboki szállásunk már csak karnyújtásnyira volt.